Jimmy Hogan, a „foot-ball” evangélistája

A "foot-ball" evangélistája

Jimmy Hogan megérkezett a ködös Albionból, és tisztává varázsolta a magyar futball egét, hogy aztán az ő nyomdokain elindulhassunk a futballnagyhatalommá válás útján

"Afféle különcnek vagy inkább bolondnak tartották, aki az angol futballban tulajdonképpen nem vitte semmire"

Hogy még a labdarúgásban sem lehet senki próféta a maga hazájában, ékes példa rá Jimmy Hogan, aki ír származású angolként honosította meg Közép-Kelet-Európában a skót futballstílust, elévülhetetlen érdemeket szerezve az osztrák Wundermannschaft megszületésében, megteremtve az MTK aranykorszakát és megágyazva az Aranycsapat későbbi diadalútjának. Hazájában árulóként tekintenek rá, mi viszont többet köszönhetünk neki, mint hinnénk.

"Mindent, amit erről a sportágról tudunk, Jimmy Hogantől tanultunk" - mondta a BBC egyik cikke szerint a meglepetésüket nem is titkoló angol újságíróknak Barcs Sándor, az MLSZ akkori elnöke a Wembleyben 1953-ban, a 6:3-as magyar diadal után. De Sebes Gusztávról, az Aranycsapat szövetségi kapitányáról is feljegyezték, hogy az Évszázad mérkőzése után azt mondta Londonban: "Úgy futballoztunk, ahogy Jimmy Hogan tanította nekünk. Amikor labdarúgásunk történelméről beszélünk, az ő nevét aranybetűkkel kell feljegyeznünk."

Angliában azonban sokáig nem beszéltek róla ilyen szépen, sőt évtizedekig sehogyan sem - afféle különcnek vagy inkább bolondnak tartották, aki az angol futballban tulajdonképpen nem vitte semmire, de a kontinensen ő "osztja az észt". Aztán, midőn már dicső tetteiről zengedezett a világsajtó, inkább lehazaárulózták, mert tudását, képességeit nem hazája érdekében hasznosította, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Anglia elveszítse vezető szerepét a futballvilágban. Noha többek között a korábbi Manchester United-menedzser, Ron Atkinson is őt tartja legfőbb inspirálójának, mi sem jelzi jobban meg nem becsültségét, mint hogy egy jeltelen sírban alussza örök álmát, valahol Burnleyben.

James Hogan 1882. október 16-án született a lancashire-i Nelsonban. Mintha már eleve elrendeltetett volna, hogy ne szülőhazájában emelkedjen magasba csillaga: több szempontból is különcnek számított. Először is, ír származású volt, és a protestáns Angliában a hithű katolikus kisebbséghez tartozott. Sokáig papnak készült, szülei pedig könyvelőnek szánták, ám a futball elcsábította mind az egyházi, mind a gazdasági pályától, játékosként azonban buzgó vallásossága, valamint aszketikus életmódja miatt "Lelkész" volt a beceneve. Tizenhat éves volt, amikor a helyi Nelson csapatához igazolt, a felnőttek között pedig 1902-ben a Rochdale Townban mutatkozott be. Saját bevallása szerint is "közepes képességű, ám igyekvő" jobbösszekötő volt, viszont tombolt benne az állandó fejlődési vágy, ezt bizonyítja az is, hogy édesapjával egy primitív szerkezetű szobabiciklit is építettek, amelyen napi 40-50 kilométert tekert, hogy erősítse combizmait - noha abban a korban az izomerősítés nem volt bevett gyakorlat még a labdarúgók körében. Mivel állandó fejlődési igényét még edzői sem tudták kielégíteni, elszánt önképzésbe kezdett. Az egyik edzésen egy szép cselsorozat után a kapu fölé lőtt, és megkérdezte edzőjét, Spen Whittakert, hogy mit rontott el, de nem kapott rá választ, csak annyit: "gyakorolni kell, és ha tízből egyszer sikerült eltalálnia a kaput, az már jó arány". Ő azonban ebbe nem nyugodott bele, és meggyőződése volt, hogy egy labdarúgónak tízből kilencszer legalább a kaput el kell találnia, és megszállottan csiszolni kezdte a lövési technikáját. Az edzők mellett a kor legjobb játékosaitól is mindig kérdezett, és amikor nem kapott megnyugtató válaszokat, maga járt utána a fejlődési lehetőségeknek. A Burnley játékosa lett 1903 és 1905 között, majd visszatért a Nelsonba, 1906-ban azonban örömteli fordulatot vett az élete, amikor a Fulhamhez hívta Harry Bradshaw edző, aki még Burnleyből ismerte. A 23 éves Hogan életében először hagyta el Lancashire-t, de a fővárosban olyan új impulzusok érték mestere révén, amelyek kijelölték későbbi pályáját. Bradshaw-tól ugyanis igencsak távol állt a "rúgd és fuss" jellegű hagyományos angol játékstílus, és a skót edzők által terjesztett rövidpasszos, a földön vezetett támadásépítésre alapuló futball híve volt, amely magával ragadta Hogant is, a csapatot pedig sikerre vezette. Bradshaw-val és Hogannel a Fulham 1906-ban és 1907-ben is megnyerte a Southern League bajnoki címét, majd miután az 1907-08-as idényre az együttes csatlakozott az angol másodosztályhoz, az FA-kupa döntőjébe is sikerült bejutniuk (bár ott kikapott a Newcastle-től). Ez volt Hogan utolsó meccse a Fulhamben, mert sokat bajlódott a térdével, így lemondott róla a klub, a Swindon Townba igazolt, de tarisznyájában egy magával ragadó új futballfilozófia alapismereteivel. Játékospályafutása legjelentősebb állomása a Bolton Wandereres volt, ahová 1908-ban került, de ekkor, 26 évesen már szüntelenül az edzősködés járt a fejében, tudatosan arra készült. "Újabb és újabb területeken mélyedtem el, itt és ekkor kezdődött az a folyamat, amelynek végén edzővé váltam. Utólag visszagondolva elég kézenfekvő döntés volt, hiszen saját magamat is én edzettem már egészen fiatalon" - mondta utóbb.

Ifjoncként jött a kontienensre, tanítómesterként távozott

Az 1908-09-es idényben a Bolton egy hollandiai túrán vett részt, ezen összecsapott a Dordrecht csapatával, amelyet 10:0-ra vert meg. Hogan azonban azt tapasztalta, hogy miközben Angliában szellemi restség veszi körül a futballt, a kontinensen iszonyatos tudáséhség, tanulási vágy jellemzi az edzőket és a játékosokat, és a feljegyzések szerint ekkor megfogadta: "Egy nap visszatérek ide, és megtanítom rendesen futballozni ezeket a srácokat". És amikor néhány hónap múlva a Dordrecht edzőt keresett, lehetőleg olyat, akinek angliai tapasztalatai is vannak, a hír eljutott Boltonba is, Hogan pedig úgy érezte, ez kihagyhatatlan lehetőség, és belevágott a nagy kalandba, mindössze 28 évesen edzőnek állt, két évre aláírt Hollandiába.

A Dordrecht csapata

A németalföldi csapat játékoskeretét amatőrök és diákok alkották, de Hogan olyan alapossággal látott velük munkához, mintha egy angol profi csapatot irányítana. Elsősorban a technikai képzésre helyezte a hangsúlyt, illetve meghonosította a rövidpasszos, az ívelgetést háttérbe szorító játékot, amelyet - némi öniróniával - ő maga "szőnyegfutballnak" nevezett. Mivel fiatal tanítványai fogékonyak voltak az újra, és miután szépen fejlődött a technikájuk, taktikai és stratégiai újításait is kipróbálta velük, eredményesen. A kiscsapat olyan szépen és jól futballozott, hogy 1912-ben a holland szövetség felkérte Hogant, hogy készítse fel a válogatottat a Németország elleni mérkőzésre, amelyet 2:1-re meg is nyertek a hollandok. Marasztalták, de a két év letelte után mégis visszatért Boltonba, mert még csupán 30 éves volt, és szeretett volna újra futballozni. Egy idény után azonban be kellett látnia, hogy már játékosként nem az igazi, és újra edzői állást kezdett keresni. Ezzel egy időben a vele csaknem egykorú Hugo Meisl, egy bécsi zsidó nagytőkés bankigazgatónak szánt fia, hátat fordítva a családi elképzeléseknek, épp lázasan dolgozott az osztrák futball felvirágoztatásán. Miután 1912-ben Ausztria odahaza 1:1-es döntetlent játszott Magyarországgal, a csalódást keltő meccs után Meisl megkérdezte a találkozó angol játékvezetőjét, nem tudna-e valakit ajánlani a honfitársai közül, aki szívesen Bécsbe költözne, és tapasztalatával segítené az osztrák futball fejlődését. A játékvezető, James Howcroft - aki anno a Dordrecht-Bolton meccset is vezette - Hogant ajánlotta. Az angol hathetes szerződést kapott, hogy segítse a legjobb bécsi klubok munkáját, és felkérték arra is, hogy készítse fel a válogatottat az 1912-es stockholmi olimpiára. Erre azonban túl kevés ideje volt, így az osztrákok szereplése nem sikerült fényesre, a vigaszági döntőben épp a magyaroktól kaptak ki 3:0-ra. Meisl és Hogan azonban nagyon egymásra talált, azonos gondolatok érlelődtek bennük a futball alapjainak megreformálásáról, éjszakákat beszéltek át taktikai elképzeléseikről. Meisl romantikus alkat volt, és futballforradalmár akart lenni, Hogan azonban szimplán racionális okokból gondolta úgy, hogy a rövidpasszos, labdatartó játék, a sok mozgás, a földön vezetett támadások és a posztok meglazított köteléke révén lehet a legkönnyebben elérni a győzelmet. Bár 1913-ban egy rövid időre ismét a holland szövetség alkalmazásába állt, hamar visszatért Bécsbe, mert miközben a németek is udvaroltak neki, Meisl felkérte, hogy készítse fel az osztrák válogatottat az 1916-os olimpiára. A város is keblére ölelte, ő pedig kiválóan érezte magát abban a friss szellemi közegben. "A sötét, ködös Lancashire-i iparvárosból a vidám Bécsbe érkezni olyan volt, mint belépni a Paradicsom kapuján. Az osztrák futball pedig olyan volt, mint a valcer: könnyed és légies" - emlékezett vissza Hogan.

Hugo Meisl, az osztrák Wundermannschaft fő letéteményese

1914-ben azonban kitört a háború, és ez minden tervet keresztülhúzott. Két nappal a háború kitörése előtt még a bécsi brit konzulátuson megnyugtatták, hogy ő és a családja nincs veszélyben, 72 órával később már le is tartóztatták őket mint a Monarchiával hadban álló Nagy-Britannia állampolgárait, és internálótáborba vitték, ahol hónapokig sínylődtek. 1915 márciusában az amerikai konzulnak sikerült elérnie, hogy felesége és gyermekei hazatérhessenek Angliába, Hogan azonban fogságban maradt. Egy nappal azelőtt, hogy a többi foglyot munkatáborba szállították, Hogan megmenekült a Bécsben áruházat üzemeltető Blythe család révén, akik kezességet vállaltak érte, és akiknél ott maradt teniszt oktatni a gyerekeknek. Több verzió is létezik arról, hogy ezek után hogyan került Magyarországra: az egyik szerint a diák­éveit Cambridge-ben töltő Dirsztay báró, az MTK akkori alelnöke szerzett tudomást szorult helyzetéről, és diplomáciai kapcsolatait mozgósítva mentette ki Hogant, a másik szerint pedig Brüll Alfréd, az MTK elnöke, aki ekkor a Vörös Kereszt Egyesület megbízottjaként utazhatott a központi hatalmak országaiban, találkozott Hugo Meisllel, aki beajánlotta Hogant edzőnek. Akárhogy is volt, az angol tréner megmenekült, és munkát vállalhatott Magyarországon, az MTK-nál.

Ekkor a Ferencváros és az MTK párharcáról szólt a magyar bajnokság, épp a kék-fehérek voltak a címvédők, de előtte zsinórban ötször a Fradi nyert. "Hatalmas erősödést jelentett az MTK-nak Schlosser átlépése, talán még nagyobbat Schaffer, de a legnagyobbat - Hogan megszerzése!" - írja az MTK történetét bemutatva a Kilenc klub krónikája című könyv. Előtte is voltak már brit edzői az MTK-nak, közülük kiemelkedik az elsőként érkezett John Tait Robertson (1911-13), utána gyengébbek jöttek, mint egy Ranson nevű, akiről kiderült, hogy Angliában csak masszőr volt, de ideát edzőként próbálta magát eladni, aztán William Holmes, majd a Fraditól átcsábított Barney Gannon, aki nem is futballista volt, hanem atléta, teniszező és asztaliteniszező (ebben cseh bajnok is!). Hogan azonban nem volt zsákbamacska, hanem az MTK és a magyar futball történetének legsikeresebb edzője lett!

A Hungária útra érkezve továbbvitte azokat a szakmai elképzeléseit, amelyeket addig is képviselt, a háborús meghurcolások után továbbra is kimondottan erősségének számított az egyéni képzés, a játékosok képességeinek helyes megítélése, a jó csapatszellem, a baráti légkör kialakítása és a tehetséges fiatalok kiszemelésének képessége. Ezt bizonyítja, hogy az Angol Parkban sétálva egyszer meglátta Braun "Csibi" Józsefet és Orth Györgyöt gyerekként játszani, azonnal a klubhoz hívta őket, és hamarosan mindketten az MTK, illetve a magyar futball korszakos egyéniségei lettek. Megtanított mindent, amire a hazájában nem voltak kíváncsiak, forradalmi taktikai ötleteit elültette az MTK-nál, megteremtve azt a sokmozgásos, a rövid, lapos passzokra épülő játékstílust, amely idehaza még a '60-as években is az MTK sajátja volt, sőt - persze, ha a mai NB I-et látva egyáltalán szabad bármilyen taktikáról vagy futballról beszélni - nyomokban manapság is jellemző.

Az elsők egyike volt, aki előtérbe helyezte a technikai képzést

A háború miatt két évig szünetelt a bajnokság, így Hogan nyugodtan kísérletezhetett és dolgozhatott, és miután kiírták az 1916-17-es, úgynevezett hadibajnokságot, azt az MTK meggyőző fölénnyel, 21 győzelem mellett egy vereséget szenvedve (a Törekvés ellen) meg is nyerte. Persze ekkoriban nehéz volt egyben tartani a keretet, mert volt játékos, akit közben elvittek a frontra, mások meghaltak, olykor pedig a frontról szabadságra hazatérők is beugrottak egy-egy mérkőzésre. Jimmy Hogan MTK-ja azonban kimagaslott a mezőnyből eredményessége és szokatlan, ám látványos játéka révén. Bár addig sem kerülték el a sikerek, ez volt a kék-fehér klub igazi aranykorszaka, amelyet az 1917-18-as idényben már olyan nagy győzelmek fémjeleztek, mint a Rudolfshügel elleni 9:0, a Törekvés elleni 7:1, az UTE elleni 6:1 (ez volt Orth első bajnoki meccse), vagy a MÁV elleni 17:0. A nagy rivális FTC-t 5:0-val és 3:0-val intézte el a kék-fehér csapat, amely 21 győzelme mellett egy döntetlennel, vereség nélkül fejezte be az idényt, 147:10-es gólaránnyal. 1917. május 6-án így állt fel a magyar válogatott Ausztria ellen Bécsben: Knapp - Kovács E., Feldmann - Kertész II, Kertész III, Vágó - Ludwig, Konrád II, Schlosser, Schaffer, Szabó P. Közülük Ludwig a III. kerületi TVE játékosa volt, a többi tíz az MTK-é! (Vagy inkább "kilenc és fél", mert Feldmann jogilag már az MTK-é, gyakorlatilag még a Fradié volt.)

Zsinórban harmadik bajnoki címe felé tartott Hogannel az MTK 1918-ban, amikor véget ért a háború. Hogy mennyit fejlődött ezek alatt az évek alatt a honi futball, bizonyítja, hogy a főleg az MTK futballistáira épülő budapesti vegyes válogatott megmérkőzött a Bolton Wanderersszel, és simán győzött 4:1-re. Ezt a bajnokságot már nem Hogannel fejezték be a kék-fehérek, mert 1918 decemberében az edző hazatért Angliába. "A Magyarországon eltöltött idő majdnem olyan szép volt, mint életem bécsi korszaka. Budapest csodás város, megítélésem szerint a legszebb Európában" - e szavakkal búcsúzott a magát nálunk Jimmybacsi néven emlegető edzőzseni, és bár mindenki marasztalta volna, meg lehetett érteni, hiszen már négy éve nem látta a családját. Úgy érezte, anyagilag is így járhat jobban, mert úgy értesült: mindazon futballban ténykedők, akiket a háború súlyosan érintett anyagilag, 200 fontot igényelhetnek az FA-től. Majdnem teljesen nincstelen volt, de amikor Londonban bejutott a titkárhoz, Frederick Wall pénz helyett egy terepre való zoknit nyújtott át neki, a következő szavakkal: "Ezeket küldtük a fiúknak a frontra, és ők ezért is hálásak voltak". Az üzenet egyértelmű volt: Hogan (szerintük) elárulta a hazáját. Nem is maradt sokáig otthon, hamarosan visszatért az MTK-hoz. Az 1919-es bajnoki címet az utódjával, Kürschner Izidorral (aki később Dori Kürschner néven nagyban hozzájárult a brazil futball fejlődéséhez) a kispadon fejezte be és nyerte meg a csapat, de a következő három kiírásban Hogannel ismét megszerezte az aranyérmet, és nemzetközi szinten is tényezővé tette a klubot. 1919 és 1922 között az MTK 71 nemzetközi mérkőzést játszott, ebből 51-et megnyert, és csak 11-et veszített el, 222 szerzett gólja mellett csak 86-ot kapott, és a legyőzöttek között volt a Bayern München vagy a Real Madrid is. Hat (vagy ha szőrös szívűek vagyunk, "öt és fél") bajnoki címmel a zsebében, 1922-ben a világvándor edző újabb kihívásokat keresett magának. Hazatérve azonban újra csalódnia kellett Angliában, ezért Svájc felé vette az irányt, és előbb a Young Boys, majd a Lausanne trénere lett, aztán elvállalta a svájci olimpiai csapat felkészítését is az 1924-es párizsi játékokra (egyik segítője ebben Kürschner Izidor volt).

De a szíve visszahúzta a magyar fővárosba, 1925-ben lett harmadszor az MTK edzője, 1927-ig maradt, de már újabb bajnoki címet nem tudott szerezni az együttessel, inkább csak szomorú pillanatok jutottak. Orth 1925 szeptemberében szenvedett olyan sérülést, amely egész pályafutását beárnyékolta, 1926-ban pedig a 25 éves Braun Csibinek vissza is kellett vonulnia egy csúnya sérülés miatt. Mindkét játékost fiaként szerette Hogan, az 1943-ban munkaszolgálatosként elhunyt Braunról évtizedekkel később sem tudott könnyek nélkül beszélni. "Mindketten lelkes, törekvő srácok voltak, akik angolul is tanultak tőlem" - mondta róluk.

Újra elhagyva az MTK-t Németországba ment, ahol a szövetség alkalmazottjaként és a Dresdner SC vezetőedzőjeként is dolgozott. Itt a tanítványa volt Helmut Schön is, aki 1954-ben az NSZK világbajnoki győzelmekor Sepp Herberger kapitány segítője volt, majd 1974-ben már ő vezette világbajnoki címig a nyugatnémet válogatottat. Németországban eleinte bizalmatlanul fogadták, mert azzal vádolták, hogy német nyelvtudás hiányában aligha fogja tudni átadni az ismereteit, erre ő bejelentette, hogy tart egy előadást németül, tolmács nélkül. A kísérlet azonban nem járt nagy sikerrel, mert ez volt az első mondata: "A nyelvek mestere vagyok, nem a labdarúgásé". Később pedig ilyeneket mondott még: "A futball nemcsak a fizikum, de a bizottság játéka is". Amikor végképp gúny tárgyává vált, levette a cipőjét, majd előbb jobbal, aztán ballal pontosan telibe talált egy táblát, aztán közölte: "Ezért fontos a kétlábasság". Egy másodperc alatt megnyerte magának a publikumot.

A harmincas évek első felében visszatért Bécsbe, dolgozott az Austria Wiennél, de legfőbbképp Hugo Meisl társa, tanácsadója és segítője volt a válogatottnál, amely Wundermannschaft ("Csodacsapat") néven uralta a világot, 1930 és 1934 között csak egyszer kapott ki, Angliában 4:3-ra, és amely ezüstérmes lett az 1936-os berlini olimpián. Az egyre feszültebb politikai helyzet miatt azonban Párizsba menekült, megtakarításait a kabátjába varrva, hogy kijátssza a devizakorlátozásokat. A dúsgazdag fővárosi klubnál, az RC Parisnál lett edző, de nem sikerült féken tartania az elkényeztetett sztárokat, így csak egy idényt töltött ott, majd visszatért Svájcba, a Lausanne-hoz.

A kontinenst keresztül-kasul bejáró edzőfejedelem 1934-ben végleg hazatért Angliába, ahol előbb a Fulham, majd az Aston Villa edzője lett. Továbbra is nehezen értették azonban meg őt, kétkedéssel fogadták a labdás edzéseket, mert a brit felfogás évtizedek óta az volt, hogy edzésen alig-alig szabad labda közelébe engedni a játékosokat, hogy a hétvégére megmaradjon a "labdaéhségük". Étrendbeli reformjait szintén nem értették, különösen a gyümölcsök fogyasztását nehezményezték, mert úgy vélték, a sportoló egyen húst, attól lesz ereje.

Hazájában - noha több klubnál is dolgozott - nem itták úgy a szavait, mint nálunk. Rosszul tették...

Hazájában sohasem fogadták el igazán, bár az utóbbi években több méltató cikk is foglalkozott vele, a róla szóló életrajzi könyvnek azonban az a címe: "Próféta vagy áruló?". Miközben Argentínában a minap jelent meg róla cikk Jimmy Hogan, el padre del fútbol total (Jimmy Hogan, a totális futball atyja) címmel. Amikor pedig 1974-ben elhunyt, a német szövetség akkori főtitkára, Hans Passlack köszönőlevelet fogalmazott meg Hogan fiának, amelyben "a modern német futball németországi alapítójának" nevezte.

Még a gyerekek, tanítványai az Aston Villánál is kinevették, amikor kivitte őket 1953-ban a Wembleybe, az Évszázad mérkőzésére, mondván: "Ma csodát fogtok látni". És valóban láttak, de Hogan, ahelyett, hogy saját érdemeivel kérkedett volna az Aranycsapat sike­rében, inkább azt nyilatkozta a budapesti, 7:1-es visszavágó után: "Amikor Magyarországon dolgoztam, ilyen labdarúgásról álmodtam, mint amilyent most láttam. Jelenleg ez a legszebb és legeredményesebb futball, amit a magyar válogatott játszik. Fiataljainkat erre fogjuk megtanítani."

Anglia továbbra sem tudja eldönteni, hogy Jimmy Hogan próféta volt-e, vagy áruló, aki a szigetországtól távoli tetteivel hozzájárult az angol futballdominancia lerombolásához. A londoni 6:3-mal ugyan véget ért az angoloknak a Brit-szigeteken túli csapatok ellen 90 éve tartó hazai veretlensége, az 1954-es 7:1 pedig mindmáig a háromoroszlánosok legnagyobb arányú veresége, ám ez a két csapás felébresztette Csipkerózsika-álmából az angol futballt, amely 12 év múlva, 1966-ban már világbajnoki győzelmet ünnepelhetett. A magyar futball elmondhatatlanul sokat köszönhet Jimmy Hogannek. Ám könnyen lehet, hogy ez által az angol még többet.

A legnagyobb misszionáriusok

Nemcsak Magyarországon, de szinte mindenütt a világon a britek voltak a nagy úttörők Közép-Kelet-Európában Jimmy Hogan tette a legnagyobb hatást a futball korai fejlődésére, de őrizzük meg azon angol úriemberek emlékét is, akik világszerte elvetették a magvakat, amelyekből a földgolyóbis legkedveltebb játéka kivirágzott. William Leslie Poole (1866-1931) a Cambridge-ben szerzett diplomájával 1885-ben költözött Montevideóba tanítani, ahol megalapította a Montevideo Cricket Clubot, és emiatt a mai napig "uruguayi futball atyjaként" tisztelik. Még megélhette, ahogy 1930-ban Uruguay megnyeri az első világbajnokságot. Az ötszörös világbajnok brazilok Charles William Miller (1874-1953) nevét foglalják imába, aki egy skót vasútépítő mérnök és egy brazil nő gyermekeként Sao Paulóban született, de aztán Southamptonba ment tanulni, ahol megszerezte a legfrissebb ismereteket a futballról és a krikettről. A Corinthians játékosaként, a Sao Paulo Athletic Club alapítójaként és sportszervezőként is elévülhetetlen érdemei vannak a sportág brazíliai népszerűsítésében. A négyszeres világbajnok Olaszországban a futball először Genovába érkezett meg, James Richardson Spensley (1867-1915) révén, aki 1896-ban megalapította a később kilencszeres bajnokká váló Genoát. E klubhoz hasonlóan a Milannak sem véletlenül írják angolosan a nevét, a vörös-fekete klub alapításában 1899-ben Herbert Kilpin (1870-1916) járt az élen, aki játékosként és edzőként is szolgálta a klubot, három bajnoki címre vezetve. A Hoganéhez hasonló nagy fejlődést Olaszország viszont William Garbuttnak (1883-1964) köszönheti, aki 1912 és 1935 között edzőként Genovát, Rómát és Nápolyt is futball-lázba hozta, majd a '30-as évek közepén az Athletic Bilbao trénereként lefektette a modern spanyol futball alapjait is.

Herbert Kilpin

Senki sem nyertnála több aranyat

Öt és fél bajnoki cím az MTK élén

Jimmy Hogan hatszor (1917 és 1922 között zsinórban) nyert magyar bajnokságot edzőként, vagy ha szigorúan vesszük, "öt és félszer", mert az 1919-es idény második felében nem ő volt az MTK edzője. Ezzel legrosszabb esetben is holtversenyben áll az élen, a magyar bajnokságban senki sem szerzett nála edzőként több aranyérmet. Szintén öt és fél bajnoki elsőség fűződik Jávor Pál nevéhez, aki háromszor a Csepelt (1942, 1943, 1959), kétszer az Újpestet (1945, 1946) vezette bajnoki címig, és részese volt a lila-fehérek 1947-es bajnoki címének is, amelyet aztán Guttmann Bélával a kispadon szereztek meg. Az örökrangsorban őket három négyszeres bajnok edző (Kalmár Jenő, Baróti Lajos, Illovszky Rudolf), majd a "három és félszeres" győztes Várhidi Pál követi, Franz Döme, Tóth-Potya István, Bukovi Márton, Novák Dezső, Verebes József, Komora Imre, valamint Egervári Sándor volt háromszor aranyérmes.

Lakat T. Károly levele

El tudja képzelni az Orth Gyurit tarajosra nyírt hajjal?

Mr. Hogan címére, valahol egy Burnleyben lévő, elhagyatott temetőbe

Kedves Jimmy! Magyarországáról írom ezeket a sorokat, talán valamilyen földöntúli erő eljuttatja Önhöz, és immáron végtelen nyugalmát sem zavarom meg túlságosan vele. Pontosan tudom, hogy mennyire szeretett minket, arról azonban fogalma sem lehet, hogy 2014-ben, ha négy-öt futballdrukker elkezd beszélgetni, akkor minimum a huszadik mondat táján garantáltan elhangzik az Ön neve, és mindig akad egy mindent tudó, aki megjegyzi: "A Jimmy Hogan ezt biztos, hogy nem így tanította...". Hogy Ön hogyan tanította, azt néhány angol szakkönyvnek köszönhetően nagyjából tudjuk, erős a gyanúm: még mindig kézzel dobálnánk egymáshoz egy gömbölyű bőrdarabot, ha nem mutatja meg, hogy azt lábbal hogyan kell rúgni. Arról, hogy egyszer 147:10-es gólaránnyal nyert az MTK-val bajnokságot csak azért nem beszélek, mert vannak csapatok, amelyek megalakulnak és feloszlanak úgy, hogy közben összesen nem lőnek ennyit... Most tegye a szívére a kezét, kedves Jimmy (még ha ez a valóságban merő képtelenség is), és mondja meg nekem őszintén: el tudja képzelni az Orth Gyurit tarajosra nyírt hajjal, vagy a Braun Csibit sárga, kék pettyekkel díszített futballcipőben? Nem viccelek, kedves Jimmy, ezek a mai futballisták több időt fordítanak a frizurájuk beállítására, mint a beadások gyakorlására, igaz, a gyorsaságot, amelyet Ön talán a legfontosabbnak tartott, ők is preferálják, az a verseny, hogy melyikük ér előbb a legújabb típusú autójához. Tanításai azonban abból a szempontból örökbecsűek, hogy most is fontos a rövid passzos játék, csak a passz már elsőre az ellenfélhez megy, mostanában ugyanis nálunk a testvéries, a bajtársias futball a divat, egyszer az egyik csapat játékosa ér hozzá a labdához, egyszer meg a másiké... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az Ön által csak "szőnyegfutballnak" nevezett stílus kihalt volna, csak ezek a maiak ezt úgy játsszák, mint a valódi perzsaszőnyeg-készítők! Minden passzukba beleszőnek egy hibát, hogy senki mással ne lehessen összetéveszteni őket. Olvasom, hogy amikor még futballista volt, az egyik edzője azt mondta: "Ha tíz lövésből egyszer sikerül eltalálni a kaput, az már egy jó arány...". Kedves Jimmy, nagyra becsült, mélyen tisztelt, ismeretlen barátom! Tízből kilencszer nálunk legutóbb bizonyos Puskás Ferenc találta el a kaput (őt még Ön is betette volna az Orthék közé), de sajnos már nyolc éve nincs közöttünk, utoljára pedig 1966-ban a Real Madrid játékosaként rúgott kapura... Olvastam még azt is, hogy egyszer azt mondta: "Budapest csodás város, a legszebb Európában!". Ebben megerősíthetem. Amikor nincs meccs, feltétlenül...

Őszinte tisztelője: Charles, Hungary


(forrás: https://www.fourfourtwo.hu/hirarchivum/a-foot-ball-evangelistaja-37370/)